A fenség jegyese - műbírálat
(Szotyory László kiállítása megtekinthető a Mansfeld Péter Galériában február 9-ig.)
Festészete nagyon távol van az életidegen, de valamiféle homályos felfogású biomorf hívószóra kényszeresen felelni akaró, űrlényszerűen tekergő egyenműalkotásokban, uniformizált installációkban fuldokló hipertrendi galériák világától – ahogyan a jelen kiállítást bemutató tér is, melyről fontos néhány szót szólni.
Wehner Tibor művészettörténész egy korábbi, a Szépek és félelmetesek című kiállítás alkalmával így idézte Szotyory László festőművész ars poeticáját: „Számomra a szépség mindig megrendítő, és a lenyűgöző mindig félelmetes is. Ezek nálam együtt járó érzések. Mindig csak ezek a dolgok, csak ezek az élmények késztetnek festésre.”
A szépséges és az ijesztő történetesen nemcsak Szotyory magánmitológiájában összekapcsolt fogalmak, a XIX. századi angol „tavi” költő, William Wordsworth pont e két érzés együttes jelenlétével magyarázta a „fenséges” szó jelentését, amivel be is vonult az európai művészetfilozófia nagy gondolkodói közé. A „fenséges” meghatározása, mint olyan, módfelett fogva tartja az esztétika ködös világában bolyongókat, dokumentálva az I. századtól egészen mostanáig: Bouhours és Boileau, Edmund Burke, Immanuel Kant, de még Hegel is foglalkozott a jelenség definiálásával, a téma népszerűsége a XIX. században érte el csúcspontját. Wordsworth is ekkor alkotta meg saját fogalmát az érzetről, mindenki közül talán a legpontosabban – Szotyory László gondolatilag alighanem vele áll a legszorosabb rokonságban.
A Munkácsy-díjas festőművész képeit talán valóban ez a fogalom köti a leginkább össze, tekintve hogy tematikailag nehezen csoportosítható munkásságról van szó. Ahogy általában, ezen a kiállításon is, a tájképek (Romantikus táj, Az úszómedence, Fekete pálmák), filmekből vett snittek mellett megannyi állat- és emberábrázolás látható (Oroszlán I –II., Jönnek a farkasok, Barátnők, Cím nélkül), de jelen vannak háborús témájú képek is (Veszedelmes repülők I.), valamint a hazai éghajlattól merőben különböző, egzotikus, de a kontinenshez viszonylag közeli tájak iránti vágyódás festményei (az Egyiptom és az Írország című munkák).
A vágyakozás, az álomszerű szépségeszmény és a „fenséges” érzése iránti vonzódás vizuális kifejeződése Szotyorynál egyfajta romantikus, szimbolista, allegorikus festészetben ölt testet, impresszionista jegyekkel. A lazúros, elfolyó, festőszertől csíkozott képeken a szárazecset-technika is megjelenik, néhol a szénnel alárajzolt felületek képezik a kompozíció dinamikájának alapját. A közel-keleti vagy észak-afrikai tájakat megidéző monokróm festmények pálmafái az idill és a sejtelmesség ellentétét ébresztik a nézőben, ahogyan a hadirepülők baljós jelenlétét meleg és vidám színek ellensúlyozzák egyazon festményen belül. A szabadság művészete ez, feszült, kimért szerkesztés nélkül is teljes. Egyszerre melankolikus, elvágyódó, de pozitív; a művész valódi és egyedülálló ereje az atmoszférateremtésben rejlik, melyhez egy trendektől független, rendkívül érzékeny, impulzív, ugyanakkor hagyományos, a XIX–XX. századi előképekben gyökerező festészeti felfogás társul. Ez ma független, magányos utat jelent, mely önmagához hű alkotót követel: Szotyory László kétségtelenül az.
Festészete nagyon távol van az életidegen, de valamiféle homályos felfogású biomorf hívószóra kényszeresen felelni akaró, űrlényszerűen tekergő egyenműalkotásokban, uniformizált installációkban fuldokló hipertrendi galériák világától – ahogyan a jelen kiállítást bemutató tér is, melyről fontos néhány szót szólni.
A Mansfeld Péter Galéria a Csepel kültelki gyárövezetében található BKSZC Weiss Manfréd Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium épületében működik, és immáron 15 éve mutatja be neves kortárs művészek munkásságát – elsősorban Keppel Gyula magyartanár és galériavezető fáradhatatlan, áldozatos munkájának köszönhetően. Kortárs művészetet rendszeresen és precízen szervezett módon bemutatni köznevelési egységen belül szinte példa nélküli, pláne az ismert finanszírozási nehézségek közepette, és visszamenőleg is úgy dokumentált és olyan körültekintő szakmai feltételek között, amelyek a meghívott művészek számára is megtiszteltetésnek számítanak. A kizárólag hivatásos művészek munkáit bemutató kiállítások elsősorban a (mára már rajz- és művészettörténet-óra nélkül maradt) tanulók gyakran előzmény nélküli, művészethez fűződő kapcsolatát, befogadókészségét alapozzák meg, hiánypótló személyes élményt és szellemi előnyt biztosítva – kimondatlanul is hangsúlyozva, hogy a művészet mindenkié. Az intézménynek is köszönet jár ezért, legyen ez inspiráló, követésre ösztönző etalon.