Weiss Manfréd és Csepel története röviden

A Nagy sziget a középkorban

Tábort ütöttek a nagy sziget mellett, majd Árpád vezér meg nemesei bevonultak arra. Mikor látták a helynek gazdagságát, továbbá, hogy a Duna vize milyen erőssége neki, kimondhatatlanul megszerették. Egyszersmind elhatározták, hogy ez lesz a vezéri sziget, s a nemes személyek mindegyike ott majort kap. Árpád vezér azonnal mesterembereket fogadott, és velük pompás vezéri házakat építtetett. Aztán meghagyta, hogy a napok hosszú során át elcsigázott minden lovat vigyék oda, és ott legeltessék. Lovászai fölé mesterül egy igen okos kun embert tett, név szerint Csepelt.

Helytörténet az iparosodás kezdetéig

Csepel szigete ősidők óta lakott hely, s a magyar királyok s királynék kedvelt birtoka volt egykor. A török hódoltság után az elpusztult magyar mezőváros helyére Savolyai Jenő németeket telepített 1712-ben, akik újjáépítették az északi falut. Ez a mai szabadkikötő helyén állott, amit azonban az 1838-as jeges árvíz letarolt. Csodával határos módon a templomdombra menekült lakosságnak nem esett bántódása, de házaik mind odavesztek, így a kicsit magasabban fekvő dombos részen - a mai Karácsony Sándor utca környékén - újjáépítették a falut. Az újjáépítés terheit még évtizedekig viselték, amíg 1897-ben Ferenc József elengedte hátralévő adósságukat.

A Weiss-cég Csepelre költözik

Weiss Manfréd (1857-1922) jómódú zsidó csalában született, kereskedelmi akadémiát végzett, majd gyarmatáru nagykereskedésben töltötte inas éveit. Nem sokkal később bátyjával, Weiss Bertholddal (1845-1915) vállalkozásba kezdtek. Először a VII. kerületi Lövölde téren rendezték be Weiss Berthold és Manfréd Első Magyar Conserv Gyár néven üzemüket. Nem sokkal később a Ferencvárosba költöztették gyorsan fejlődő cégüket. Fő megrendelőjük az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege, akiknek nemsokára gyalogsági lőszereket is szállítanak. Egy robbanásos baleset következtében azonban a veszélyes lőszergyártást a városon kívülre kellett helyezni. 1892-ben Csepel faluja mellett fekvő és a hajózható Duna melletti János-legelőre esik a választásuk. Hamarosan megkezdődik a tölténygyártás az új üzem favázas épületeikben, kb. 30-40 férfi és 100-110 nő foglalkoztatásával. Kiváló kapcsolatokat ápolnak, s a háború kitöréséig elérik az adómentességet. A Monarchia hadereje Mannlicher-puskatöltényekre tart igényt, így a vállalat újabb területekkel bővíti üzemét. Megindult a hengerelés, fémöntés, legfőképp a rézfeldolgozás. Berthold a Szabadelvű Párt soraiban országgyűlési képviselő lett, így kilépett a vállalkozásból. Innentől testvére egyedül vezette tovább a céget. I. Ferenc József magyar nemességet adományozott Weiss Manfrédnak "csepeli" előnévvel. Később bárói rangot kapott.

Nehéz sorsú munkanélküli felvételi kérelme a wm gyár vezérigazgatójához

Méltóságos Báró Úr, Mély tisztelettel alulírott azon alázatos Kérelemmel járulok Méltóságod elé, hogy engem a gyár valamely üzemében segédmunkásnak alkalmazni sziveskedjék...

Weiss Manfréd számos licencet vásárolt, újításokat eszközölt és szabadalmakat jegyeztetett Európa több országában is. Egyik korai sikerterméke a tábori mozgókonyha. A vállalat jelentős export tevékenységet is folytatott. A japán-orosz háborúban például mindkét fél használt WM-ben készült lőszert. Weiss Manfréd egyetlen olyan megrendelést sem utasított vissza, amelynek legyártására módja nyílt. A gyár mellett Csepel is rohamos átalakuláson ment keresztül. A csepeli báró több száz lakást építtetett, a munkások gyerekei számára óvodát létesített, kaszinót hozott létre, számos jótékonysági egyletet támogatott anyagilag. Szakembereit megbecsülte és az átlagnál magasabb bérezéssel illette. Igaz, az elvárt követelmény is magasabb volt az átlagnál. Csepel szociális intézményei kiépültek, tanoda létesült. Az első világháború idejére a csepeli cég az ország egyik legnagyobb hadiipari létesítményévé nőtte ki magát. Ekkorra már tüzérségi lőszert is gyártottak. A háború idejére elmondható, hogy az utánpótlás szükségletet a hazai ipar fedezni tudta.

Az első világháborút követően rövid időre kommunista-szociáldemokrata kormány veszi át a hatalmat és többek között államosítják a csepeli gyárat is 1919-ben. Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérel meg, de életét a gyors orvosi beavatkozás megmenti. Még az évben román csapatok szállják meg Csepelt, s a gyár nyersanyagait és berendezéseit vonatokra rakják és Romániába szállítják. Az öreg gyártulajdonos ősszel visszatér a kirabolt üzembe és elkezdi újjáépíteni. 1920-ban aláírják a Trianoni békediktátumot, melynek értelmében a megcsonkított ország háborús jóvátétel fizetésére köteles, és korlátozzák hadseregét és hadianyag gyártását. A WM ezért a két világháború között főleg háztartási eszközöket gyárt, de rejtett kapacitásait tekintve képes napok alatt újra hadiüzemmé alakulni. Weiss Manfréd 1922-ben bekövetkezett halála után a gyárat fiai és egyik veje vezetik tovább. Az évtized vége felé indult meg a repülőgépmotor-, kerékpár-, varrógép- és traktorgyártás is. Kétütemű autómotorokat is kikísérleteztek, de a gyártás nem valósult meg.

Az új gyártási ágak beindításáshoz több külföldi licencet szereztek be, a repülőgépgyártáshoz a Gnome-Rhône, a Heinkel, a Fokker és a Caproni, a kerékpárgyártáshoz a Puch, a varrógépekhez a Pfaff licenceit. Az értékesítésre kiterjedt hálózatot hoztak létre. A Weiss-műveknek még bérelt tengerjáró szállítóhajója is volt. Az 1930-as évek közepén a gyár már 15 ezer embert alkalmazott. A második világháború idején a WM harckocsikat és terepjárókat is előállított, valamint Me 210 típusú repülőgépekhez is készítettek motorokat. Az amerikai bombázások idején a gyár is és Csepel is hatalmas károkat szenvedett.

1944-ben a németek átvették a gyárat, a tulajdonosokat pedig kitelepítették Svájcba, illetve Portugáliába. Nem sokkal később megkezdődött a hazai repülőgépgyárak kitelepítése Ausztriába és Dél-Németországba a dolgozókkal együtt. Ami itt maradt, az lényegében a szovjet csapatoké lett. A gépek pótlása nagy nehézségeket okozott. 1947-ben a gyár termelésének 90 százaléka háborús jóvátétel volt. 1946 végén, vagy 1948-ban államosították WM Acél- és Fémművek Nemzeti Vállalat néven. 1950-től az üzem neve Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek volt, majd 1956-tól Csepel Vas- és Fémművek.

Az 1970-es évektől a termelés csaknem fele nyugati export volt.

Az összeállítás a teljesség igénye nélkül tájékoztató jelleggel készült, főként a Csepeli Helytörténeti Gyűjtemény és a Wikipédia felhasználásával.