Tenk László

„Az ezredfordulót követően színei visszafogottabbá és komorabbá váltak, de a redukált kékesszürkékben és szürkékben gazdag képmezőinek egy része szinte kontrasztnélküli, mármár monokróm. Más képein felsejlik a fény, egy-egy sikátorlakás nyitott ajtajából kiáradva vagy az égből áramlóan.

Az utóbbi években egy új képciklus jelent meg Tenk László művészetében, a kuporgó, szorongó alakok ábrázolása… Tenk szorongó, kuporgó alakjait ábrázoló festményei terápiás képek: az alkotó belső, feszítő érzései kikerülnek a farostra, és nem belülről fojtogatják tovább. A figurák testtartásukkal, arckifejezésükkel az emberi élet viszontagságait, küzdelmeit jelenítik meg, miközben a szemlélőből együttérzést váltanak ki.

„Minden jó kép önarckép”– vallja Tenk László, akinek antropomorf fái metaforikus önábrázolások, a gubancos ágak az emberi lélek bonyolultságának szimbólumai; a kérges, szenvedő törzsek mindennapi történések és egyéni traumák rögzítői is. Az ezredfordulót követő képeit már nem a külső élmények, impulzusok, hanem az alkotó lelkének belső rezdülései, rezonálásai generálják. Magán- és közéleti történések hatására nemcsak kiadja magából a megélt traumákat és baljós előérzeteket, hanem mély szimbiózisba kerülve az alkotás időn kívüli állapotával, eggyé válik tájaival, épületeivel, fáival – a nappallal és az éjszakával, a derűvel és a búval.”