„Amikor a képzőművészetnek minden határát ledöntjük, amikor a szakmai tisztesség már nem egy mértékadó dolog, tehát a vonal nem vonal, a folt az nem folt, a vörös nem vörös, onnantól kezdve nincs értelme. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy ez az avantgard. Én meg úgy gondolom, hogy ez a művészetnek a lerombolása, és azok az emberek, akik őrzik magukban a szakmai tisztességet, azt a fajta mívességet, odafigyelést és alázatot, amit az én szememben P. Boros Ilona képvisel, azok őriznek valamit. Nemcsak a hagyományokat őrzik, hanem saját magukat is.”
„P. Boros olyan képi rendszereket hoz létre sorozatok vagy egyes lapok formájában, amelyekben a Nagy Egész, a valóság, mint egy üveggolyó válik kezünkhöz simuló, egyszerű formává. Természetes a ki-és belégzés, saját kertjében, kertjéből fel a magas égbe, onnan a csillagokig (ad Astra) és újra, átváltozva vissza a Földre. P. Boros grafikai lapjai fekete fényükkel, töredezett formájukkal, újragondolt struktúrájukkal egy nagy egység szerves lélegzését mutatják nekünk.”
„Úrrá lenni a kaotikus jelenen, legalábbis törekedni erre a művészet eszközeivel, nem jelenti azt, hogy a festő ne látná, mi akadályozza ebben. Sőt, a művészet legfőbb szerepét tölti be, amikor tárgyiasítja a megbomló rendet, a szépre-jóra törekvés ellenerőit, amikor feltárja a fájdalmat, a bajt, a gyászt. „…ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja” – írja Illyés. P. Boros Ilona művészetének ez a legsúlyosabb, legértékesebb vonulata, a nézőt első renden megkapó vonása.”