„Nagy Imre Gyula újabb és legújabb munkái egyszerre őrzik és ötvözik a nonfiguratív művészet nagy alapirányainak hagyományos ideáit: úgymint a forró líraiságot, a hűvös geometriát és a logikai levezetéseken alapuló konstruktivitást. Először szinte minden festményének elkészíti színes papírkivágások és papírtépések alakhalmazából komponált kollázs változatait, azaz makettjeit, s a próbaképeket a kassáki képarchitektúra (képépítészet) mintája és szabályai szerint a szó szoros értelmében megkonstruálja, vizuális síképítménnyé alakítja, montírozza. ugyanakkor mértani képelemeinek „asszociációs alapformái” sohasem érzelem nélküliek: rétegesen felépülő színeikkel, idomaikkal, kompozíciós arányaikkal elképzelt tereket, fizikai állapotokat, emberi habitusokat és lelki viszonyokat megragadó geometrikus entitásokat és helyzetjátékokat tömörítenek, a szent és a profán titokzatos vagy frivol területére lépő témákat szimbolizálnak és jelenítenek meg.
Bár körülbelül 2000 óta következetesen absztrakt, geometrikus és konstruktív művészet az övé, esztétikájában mégis a megengedőbb, a sejtetett képzettársításokkal teli, elvont irányzatok formai hagyományaihoz kötődik. Festményei például a puristák 1918-ban megfogalmazott olyan alapelveivel hozhatók kapcsolatba, mint amelyek „arra hivatkoztak, hogy a tárgyi asszociációk csak segítségére vannak a képnek, mert az asszociáció alapformái minden népnél közösek. A kék szín minden ember számára az eget, a levegőt, a vizet, a távolit érzékelteti; ugyanígy a barna a földit és a zöld a növényit. ezek tehát olyan elemek, amiket bele kell építeni a képbe” – írja kassák lajos Az izmusok története című könyvében.
Nagy Imre Gyula ezeket „a reális elemeket speciális (és szabadon értelmezett geometrikus) formákká alakító” kompozíciókat, és a pszichikai tartalmakkal teli színeket kutatja és használja.”