Az elmúlt években készült festői munkáimban a központi téma az emberi lény helye, szerepe, útkeresése a világban, egyféle csodálat és féltő aggodalom sorsunkról, múltunkról, labilis jövőnkről.
A szereplők nem igazi valóságos naturális figurák. A robotszerű embergyanús rozsdás, kőszerű alakok szinte akaratlanul fokozatosan geometrikus mozdulatlan formákat vesznek fel. Az eredet realisztikusabb, valósághűbb indíttatású, melyek folyamatosan átalakulnak, változnak, módosulnak. A variációk végtelenek, de a művek kompozíciójánál állandóan visszatérőek a szélekre helyezett szembenálló főfigurák. Később az alakzatok középre vagy egy oldalra kitolva, összenőve tartoznak egymáshoz. Tömbszerűségük megbonthatatlan még ha a biztos két időtlen főalakot több szereplő is kiegészíti. Közeli viszonyuk mellett keresik a harmóniát, a fényt, az égi jelet, kapcsolatuk megoldását, hosszan értekeznek a ridegség és az emberiesség problémájáról, gondjairól. Fejük gyakran dobozszerű vagy piramisszerű, a törzsben végződő testük egybeforrva, egységet alkotnak. Szinte középkori páncélos vitézekre emlékeztetnek, előzményei az 1980-as évekbeli expresszív, csőrszerű, nagyméretű önportréim, ahol még jobban kivehetők az arc, szem, száj jelei. Az alakzatok mostanra letisztultabbá, mértaniasabbá váltak, de közben a tradicionálisabb festészeti megoldásokhoz közelítenek. A fények, a sötétek, átmenetek a masszív tehetetlenség küzdelme, üzenet a kor eldobható, automatizálódó, irányított új világ felé, mely ellenállhatatlanul tör előre az érzelmek és az értelem rovására. A maszkos alakok. ha nem is látnak, érzik, érzékelik környezetüket, élnek, lélegeznek, a lelkük rokon. Összetartozásuk, sorsuk megbonthatatlan, ezért is fontosak számomra a rövid, többnyire egyszavas műcímek utalásai. A természetközeli színeket újabban az üdébb pinkek, kékek, jajszínek váltják fel a generációváltásra is utalva.
Budapest, 2024. március