Székács Zoltán síkszerű, ám rétegzett táblaképein, a perspektivikus térhatásokat elkerülő vásznain és lemezein is arányos, kiegyensúlyozott, méltósággal teli és dekoratív felületek válaszolnak reliefszerű, domború felületekre, anyagterületek színterületekre, matériák matériákra, töredékek fragmentumokra, jelintimitások jel-egészre, elvont motívumok és szimbólumok absztrakt motívumokra, személyes írásjelek szubjektív hieroglifákra. S mindez az újszerűség és az archaizálás, a jelenben élés és a múltban tartózkodás, a frissesség és az öregbítés, az ösztönkiélés és a tudatos építkezés, az örökös motívumgyűjtés és a képzettársító automatizmus, az ősiség és a modernitás utáni hangulat jegyé ben történik.
Székács Zoltán festményei esetében olyan asszociatív szókapcsolatok jutnak eszünkbe, mint föld-fal-jel; pecsétidő-lenyomat; múlt-kapú-emlék; homok-mész-bitumen; vörös-zsákvászon-arany; írás-kézjegy-folt… és ezzel talán mindent elmondtunk műveiről…Vagy mégsem? Olyan erővel, lendülettel, energiával feltöltött festészetet művel, amelyből nem csak saját maga, de a néző lelke is táplálkozhat. Nyom- és jelhagyásaiban azért törekszik következetesen az egyszerűségre és a nagyvonalúságra, a tömörítésre és az összpontosításra, a sűrítésre és az érzékiségre, mert rájött arra, minél közvetlenebb, elsődlegesebb, áttételektől mentesebb egy gesztus, egy jel, egy ötlet, egy érzés, egy gondolat, annál jellemzőbb lesz az alkotójára.