„Paróczi Ágnes képeit kétségtelenül más szemmel kell néznünk, mint az ábrázoló festmények többségét, ám a figyelmes és koncentrált szemlélődő rádöbben arra, hogy e képekről fontos és lényegi emberi, művészi tartalmak sugárzódnak. Összecsapások és harmóniák, ellentétek és összesimulások, indulatok és nyugalmak, dinamika és mozdulatlanság, földhözragadtság és szárnyalás, bizakodás és szorongás, sötétség és világosság. S legfőképpen: rabság és szabadság. Ellentétek tehát és azok lecsillapulásai. Mind-mind olyan kategóriák, melyek emberi mivoltunk szoros és elengedhetetlen tartozékai. Nincs szó tehát öncélú forma játékról, tartalmatlanságról. Viszont szó van egy olyan művészi pályáról, mely szívós szubjektivitással haladt előre a maga útján, amely vállalta a szakmai-politikai kockázatokat, amely sosem dörgölődzött a hasonló vagy hozzá közeli felfogásban alkotók akol melegéhez, s amely végső soron megteremtett egy olyan szuverén konstruktív (nem destruktív!) festői világot, amely ugyan kapcsolódik egy nagy európai és
magyar művészi innovációhoz, ám mégis az itt és most művészetévé válik, ugyanakkor, ezzel szintetizálódva az időn túliság és időn kívüliség eszméjét is képviseli. Festői döntései etikailag is erősek, az esztétikai megfontolásokkal együtt.
Paróczi Ágnes nonfigurativitása, expresszív konstruktivizmusa egy művész személyiség szuverén önkibontása, út a szabadság felé.”