„A festészet szerinte ott kezdődik, ahol a fény mágikus közegként van jelen, az árnyékra és sugárzásra bontott tér érzelmi aurájában mutatja föl témáit, a fénybe ágyazottság, a tónusok színskálája, vagy éppen a fehér fele való hangsúlyos eltolódása őnála is lelki mozzanatokat hordoz, egyenlő a szeretetbe-ágyazottsággal. Vérbeli kolorista. A színek szinte zeneien szólnak, mármár pengnek vásznain. Az ő modernsége sokszor abban rejlik, ahogy bátor analógiákat talál régi és mai jelenségek közt.
A képtervek első asszociácóit őrző rajzok is elárulják, alkotójukat mindenekelőtt a tér és az alakok viszonya, az örökös mozgás foglalkoztatja. Az izgatott vonalak mögött drámaian expresszív indulatok forrnak, viaskodnak. Innét adódik, hogy festményein a falra való monumentalitást, freskószerűséget – melyhez eredendő hajlama van – mindig az elmozdulás kényszere, a lebírhatatlan belső nyugtalanság feszíti, ezért van, hogy a kacskaringós görbe vonalakkal mindig szívesebben, kifejezőbben bánik, mint a szabályosakkal.
Az örökös mozgást, változást kutatva nyilvánvalóan a nehezebb utat választja, mint a bevált normákhoz igazodó táblaképfestők.
Ecsetjárása, forma – és színvariációi nemcsak nyers effektusokat közvetítenek, de a látott, megélt világ újraértelmezésével, a szép, mert így igaz fölismerésével is szolgálnak.
A műveit szemlélők élménye a tetszésen kívül lehet a meghökkentés, a zavart csodálkozás is: annak belátása, hogy nem csupán mi vallatjuk a képet, a kép is megvall minket, magunkba néző gondolkodásra késztet.”