Részletek Turcsán Miklós önvallomásából 70. születésnapja alkalmából.
„1965–69-ig a Képzőművészeti Főiskola festő szakán, Fónyi Géza osztályán gyarapítottam festőmesterség-beli tudásomat. Szerencsémre még Barcsay Jenő anatómialeckéit is hallgathattam. Szeretettel és tisztelettel emlékezem rá oly sok év eltelte után is.
Igyekeztem festői nyelvezetemet olyan módon alakítani, hogy kifejezésre juttathassam a rejtett tartalmakat is, melyekről sejtéseim vannak a tapasztalati világ kulisszái mögött.
Képeim a síkok, vonalrendszerek kompozíciós szempontból azt a célt szolgálják, hogy a figyelmet a kép belső tartalmának megértése irányába tereljék. A síkok gyakran mértani formát öltenek, mert a felszín csak azért tűnik rendezettnek, hogy elrejtse az alatta lévő, gyötrő mélységeket. Célom, hogy festményeimmel reményt nyújtsak a befogadónak, s mindaddig, amíg ezt a vigasztaló érzést képeimmel nem tudom kiváltani, életművemet, célját tekintve tökéletlennek, beteljesületlennek tudom.
Az az érzés éltet, hogy képes vagyok még napról-napra megújulni, nem esem a szellemi bezárkózás csapdájába, talán sikerül elkerülnöm az önismétlés megbocsáthatatlan bűnét. alkotóként szeretnék rácáfolni arra a napjainkban ránk kényszerített közhiedelemre, melyet a lépten-nyomon körülöttünk harsogó szócsövek hirdetnek, hogy tudniillik lealacsonyodott, értékét vesztett, anyagiassá lett kultúrában élünk. Alacsony nívójú, lezüllesztett, értéken aluli szinten kényszerítik ránk a valaha magasabb rendűnek tudott művészeteket az irodalom, a zene és a képzőművészetek területén. Hinni szeretném, hogy a szakralitás ösvényéről letérített egyetemes művészet újra visszatalál arra az útra, melyen évezredeken át irányt mutatott a folyton változó korok embere számára. A születő művek az esztétikai örömszerzés mellett értelmező, vigasztaló szerepet is kell hogy betöltsenek. Egyfajta küldetés a művész feladatának beteljesítése: örülök, hogy részese lehetek képeim révén az álmok megvalósulásának.”
Megjelent a Napút folyóirat XV. évfolyam 10. számában.