A kozmosz rendje
„Mostani festői korszakában Tilless a kozmosz felé, a rejtelmes szépségű csillagvilág felé fordul, annak rendjét, titokzatos történéseit és viszonylatait idézi meg képzőművészeti (festmény) látványként. Illuminációk ezek – a szó régi értelmében, hogy t.i. festménnyel készített díszítmények, amik határozott kompozíciójuknál fogva valóban megérdemlik a képkeretet; azt, hogy valóságos táblaképként értékeljük őket. (Mellesleg jegyezzük meg, Csontváry hihetetlenül színes egei nem ismeretlenek azok számára, akik többször röpültek felhők fölött). Az indulat, amely a pop-reliefekben is ott feszült, ezúttal gesztussá válik, noha éppen a kozmikus mozgásokat leképezendő is. Kékek, vörösek, sárgák, esetleg fehérek, feketék alkotják a képtereket – mintegy a nyitottságra utalva.
Amikor évekkel ezelőtt hozzálátott „kozmikus” képeinek festéséhez, minden bizonnyal tisztában volt vele, hogy a szürreális megtapasztalása felé igyekszik, egy olyan világ felé, amely kevéske ismereteink mellett azt sejteti, hogy végtelen titkok birtokosa, titkoké, amelyek talán-talán soha nem lesznek teljességgel földeríthetők, már csak az irtózatos távolság miatt sem, ráadásul mire eljutnánk a kozmosz mélyére, ott már valami olyasmit találnánk, ami esetleg nem is emlékeztet arra, amit vártunk, amit korábban kikövetkeztettünk, egzaktnak vélt törvényeink alapján kiszámítottunk (hiszen az argentin
költőtől is tudjuk: „ éjeink holdja már nem az a hold, amit Ádám látott”), mert az idő ugyanúgy rágja, másítja, pusztítja vagy új születésekkel tarkítja a világegyetemet, ahogyan nyomot hagy rajtunk, megvisel minket, sőt, el is pusztít”.