„Kevés tárgyból, alakból komponált képeiből valami csendes szuggesztivitás árad. Hogy mi a forrása, honnan ered belső sugárzásuk, azt nehéz lenne megmondani. Régi ismerőseinknek tűnnek, mégis, vagy talán éppen ezért, örömmel fedezzük fel őket újra meg újra. Van bennük valami, ami megunhatatlan és tűnődésre készteti a szemlélőt. Látványukban tartalmasak, szűkszavúak és sokat sejtetőek. Lírájuk értelmünkhöz szól, de absztrakciójukban nem rugaszkodnak el a matériától, sőt feltételezik annak súlyát, formáját, ízét. Egyszóval magukban hordozzák a közöset
és az egyénit. A képek „testéből” a lélek szól, talán ezért régi-régi ismerőseink a Somos Miklós finom, tompa színszövedékében megjelenő átszellemített tárgyak. Arról beszélnek, ami összeköt valamennyiünket. Vallják és vállalják az emberi szolidaritást, s ezt félreérthetetlenül, folyamatosan és egyszerűen hozzák tudomásunkra.”
„Engem a festészetnek az érzelmi része érdekel. A formákban a dolgok érzelmi része nyilvánul meg, ezt próbálgatom én „kifesteni” magamból. Csak olyan képeket festek és kívánok festeni, ami a néző számára látvány. Sűrített látvány természetesen; ebben az értelemben elvonatkoztatott. Én nem átírom a látványt, hanem absztrahálom. Minden részlet egyszerűségét elveszem, de az egész képnek lesz egyénisége. Nem állítom be a „motívumot”, nem hozok létre előzetes látványt: magán a képen teremtem meg a tárgyakat.”