Szenvedélyes visszatekintés
„... Sok értékes gondolattal határolhatjuk be művészetét, de ezek sorából talán a leghitelesebb az egyik jó barát, Csoóri Sándor elemzése, aki 1969-ben megjelent Faltól falig című kötetében így ír: „Aki csak azt festi a világról, amit lát belőle, s azt nem, amit tud róla, meghamísítja a dolgokat, s az érvénytelenség csöndes pusztítását készíti elő.” Mindez általában is alapvető megállapítás a művészetről, ám fokozottan igaz Orosz János egész életművére, aki valóban azt festi, amit tud a világról, nem hamisít, s ez által nem lesz érvénytelen. Igaz, nem szépeleg, nem idealizál. Nyers, őszinte. Nincs egyedül ebbéli művész-magatartásával a hatvanas, hetvenes években. Talán Tóth Menyhért, Schéner Mihály, Rátkay Endre vagy Galambos Tamás festészete állhat közel hozzá, ám mégis mindig magányos. Ami jellemzi őt, arra egy 1979-es nyilatkozatából hadd idézzek egy mondatot (Csoóri Sándor készített vele interjút a Tiszatájban): „A szakma igazi szeretete nélkül nincs művészet. Vagy belátóbban fogalmazva: a szakma igazi szeretete mindig igazi szenvedéllyel párosul.” Nos, ez az: a szenvedély. Orosz János semmit nem csinál közönnyel. Lehet, hogy a hétköznapokban megfontolt, tán tud kimért lenni, de művészetében nem. S hogy ez a művészi magatartás megőrződött idős korára is, arról a 80. születésnapja alkalmából a Budai Klub Galériában rendezett kis kiállítás is meggyőzhette a nézőt, 2012-ben. Ez természetesen csak egy kis felvillanás volt nagyon is „szélessávú” munkásságából, de bizonyos áttekintés is egyben, s ez még inkább igaz a 2015 őszén a Pesti Vigadóban megrendezett nagyszabású kiállítására, melynek – jogos – címe Visszatekintés volt. Az imént emlegetett szenvedély és a korábban emlegetett tudás, világról való tudás határozta meg a látottakat ezeken a tárlatokon is. A különös az, hogy a néző számára ez valamiféle disszonáns érzést okozhat, nevezetesen az, hogy szenvedélyes festő, de ez nem expresszionizmussal párosul. Indulatait szinte precízen kivitelezett képekben manifesztálja, ezek azonban mindig nyugtalanítóak. Nyugtalanítóak azért, mert harmónia és diszharmónia érzékelhető, legtöbbször együtt és egyszerre, szimultán módon tehát, s végső soron a világban valahol létező összhang felborulásáról is szólnak.”