„Miért forog a vörös? miért agresszív a sárga? s végül – miért nyugodt a kék? Leginkább azért, mert a művész, Ingo Glass így akarja. Vagy talán azért, hogy ellentmondjon, túllépjen a Bauhaus mestereken, Johannes Ittenen és Vaszilij Kandinszkijen, akik az ugyanezeket az alapformákat – kör, négyzet, háromszög – és ugyanezeket az alapszíneket – vörös, sárga, kék – más értelemben párosítják össze (a négyzethez vöröset, a háromszöghöz sárgát, a körhöz kéket rendelnek). Kinek van igaza, és miért? Elméletileg nehéz erre felelni – noha mind Itten, mind Kandinszkij színtana alaposan kidolgozott, eldolgozott, de főleg festményekre, azaz síkokra vonatkozik, és nem annyira szoborra vagy térre. Azaz térbeli plasztikára. Mert Ingo Glassnak több évtizede ez az igazi műfaja. Ingo Glass a gyakorlatban valósította meg a színek és a formák összefüggésének rendszerét, számos olyan műben, amely egyszerre szín és forma. A forma síkokból, többnyire acéllemezekből áll ösze. A lemezek vagy csak síkban léteznek, s így leginkább sziluettjükkel hatnak, vagy – ami gyakoribb – a síkok egymáson áthatolnak, keresztezik egymást, egyik sík átvágja, felhasítja a másikat, míg a másik nyugodtan terpeszkedik a maga kiegyensúlyozott nyugalmával a talajon, talapzaton. Mindez a térben történik, szerencsés esetben a szabad természetben, ahol a formák akár 15 méteres magasságra is nőhetnek…”